Kedélyeskedve olyasmiket kérdeztem az előtérben Tokio Hotel-pólót áruló német sráctól, hogy vajon a többi országban is 11 év a közönség átlagéletkora (igen), és hogy máshol is ekkora-e a felhajtás (nem, Pozsonyban és Varsóban csak háromezren voltak, Prága és Budapest viszont elég jó, itt ötezer jegyet adtak el).

Aztán elgondolkoztam, milyen esemény lenne még képes azt a tömeget egybeterelni, amelynek kilencven százaléka kislány, öt százaléka negyven év feletti apuka, öt százaléka pedig kisfiú. Mindezt úgy, hogy a kisiskolás csajok mind erősen sminkelt darkosnak vagy tinikurvának öltöznek, az apukák bőrmellényt viselnek, és csak a kisfiúk néznek ki kisfiúnak.

Aztán egy neccharisnyás kilencéves mögött beléptem a terembe, a fények kialudtak, én pedig térdre rogytam. Az embernek van fogalma olyasmikről, miként hangzik, ha egy stadionnyi felnőtt ember ordít egyszerre. De az életben semmi nem készíti fel arra, amikor váratlanul sikítani kezd ötezer kislány.

Klikkeljen!

Hiába tudtam, hogy csak a kedvenc együttesük lépett a színpadra, és hogy akik zokognak, azok is csak az öröm könnyeit hullajtják. A hatást a tények nem tudták felülírni. Mintha egy elsötétített gyerekvágóhíd közepén álltam volna, átjárt a magas frekvenciájú sikítás, a hideg futkosott a hátamon, és a zenekar vad gitározásának hangjaira aléltan hullottam alá a 32-es cipőcskék közé, a porba.

Hello Kitty

Vad víziót láttam. Cingár kezek fonódnak a rácsokra, és szétfeszítik azokat. Bill, Tom, Georg és Gustav rémülten dobják el hangszereiket, a sötét ruhákba burkolt tömeg átgázol rajtuk, és kitódul az utcákra. Az ötezer megvadult bakfis felperzseli a várost, anyutól elcsent szemspirállal terrorizálják a kedves néniket az utcán, a kifestett hétévesek kukákat borogatnak, többen elégetik a melltartójukat.

Kifosztott édességboltok, Hello Kitty-kulcstartók szétszórva az utcán, és a szűnni nem akaró sivítás a távolban.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el eszméletvesztésem óta, de a Tokio Hotel még játszott a színpadon. Kivonszoltam magam a teremből, miközben a túlélés végett igyekeztem pozitív dolgokra gondolni. Szép dolog az énekestől, hogy nem adja fel, és vállalja sorsát akkor is, amikor a mutálás miatt amúgy is sok a gondja, mormoltam.

Aztán elégedetten azt is megállapítottam, ez volt az egyetlen koncert, aminek a végére nem hányták össze a vécét.